Tematikus szekció 5

A morális és érzelmi kettős mércék akadályozzák az együttműködést és humanitárius válságokat okoznak. A „Szelektív empátia” című könyvre építve ez az előadás bemutatja, hogy bionyos háborús áldozatok iránti szolidaritás egyenlőtlen kifejezése hogyan kérdőjelezi azo értékek egyetemességét, melyeket a nemzetközi közösség saját állítása szerint képvisel. A gázai népirtás különösen lakmuszpróbává és erkölcsi vakfolttá vált a Nyugat számára. Egy olyan nemzetközi közösség vált látható általa, mely támogatást és szankciókat geopolitikai érdekek és kulturális elfogultságok alapján alkalmaz, létrehozva ezzel a szenvedés egyfajta hierarchiáját, melyben egyes áldozatokat együttérzésre méltóbbnak tartanak, mint másokat. A szelektív empátia ezen válsága – amely során egyes életek iránt együttérzést tanúsítanak, másoktól pedig ezt megtagadják – aláássa a nemzetközi közösség, mint az egyetemes értékek őrzőjének hitelességét.

Egy olyan időszakban, amikor a nemzetközi együttműködés, az egyenlőség és a szolidaritás nem csupán alapvető, hanem egzisztenciális értékek, a Nyugat és a világ többi része közötti morális és érzelmi szakadék különösen aggasztó. Az emberiség még soha nem állt ilyen közel a katasztrófához. A Bulletin of Atomic Scientists tudományos szervezet által megalkotott „Végítélet órája” jelenleg mindössze 85 másodpercre van az éjféltől. Az óra, mely 1947-ben eredetileg még hét percet mutatott éjfélig, ma egy olyan világot szimbolizál, amely az összeomlás szélén egyensúlyoz - elsősorban a nukleáris háború kockázata miatt.

A pszichológia, az evolúciós biológia és a morálfilozófia meglátásaira támaszkodva ez az előadás az emberi természetet vizsgálja. Visszavonhatatlanul törzsi ösztöneinkhez vagyunk kötve, vagy képesek vagyunk határokon átívelő empátiát kialakítani? Lehetséges-e a tudat és az identitás átalakulása az egyetemes együttérzés és szolidaritás alapján? Reális-e elképzelni egy olyan világot, ahol nincsenek idegenek és ellenségek, melyben mindenki az egész emberiséggel azonosulhat?

A „Szelektív empátia” megkérdőjelezi a domináns narratívákat, és egy új szolidaritásra hív fel, amely az egyetemes empátián, a társadalmi igazságosságon és az érzelmi dekolonizáción alapul. A szolidaritás, az ellenállás és a globális együttérzés példáinak kiemelésével a könyv arra ösztönöz, hogy újragondoljuk a nemzetek és az egyének közötti kapcsolatokat, elősegítve egy olyan kozmopolita etikát, amely minden emberi élet egyenlő értékét hangsúlyozza. Egy olyan korszakban, amikor „a háború szelei” befolyásolják a nemzeti és nemzetközi politikát, egy olyan identitás, amely túllép a zászlókon és a törzsi hovatartozáson, erkölcsi inspirációt, a „határokon túlmutató” képzelet felcsillanását és egy kollektív pszicho-politikai átalakulás lehetőségét kínálhatja egy mélyebb és szélesebb körű humanitarizmus felé.

Az The Instruction of Imagination (OUP, 2015) című könyvemben a nyelv egy új, általános jellemzését javaslom mint társadalmilag konstruált eszközt, amelyet a kulturális evolúció alakított ki annak érdekében, hogy lehetővé tegye a beszélők számára az élménybeli különbségek áthidalását köztük és hallgatóik között — hallgatóik képzeletének irányítása révén.

A nyelv funkciójának ez a felfogása lehetővé teszi a nyelvi kommunikációban részt vevő összetett dinamikák mély megértését. A beszélők két mentális fordítási folyamaton mennek keresztül, mielőtt kimondanak egy mondatot. Először saját, tapasztalati alapú jelentéseiket társadalmi, nyelvi jelentésekké fordítják. Ezután a nyelvi jelentést nyelvi formává alakítják, amely végül kimondásra kerül. A hallgatók befogadják a nyelvi formát, azt nyelvi jelentéssé fordítják, majd ezt a jelentést kódként használják, amely irányítja őket egy elképzelt élmény felépítésének folyamatában saját elméjükben, amely — ha minden jól működik — jó képet ad számukra arról, mire gondoltak a beszélők.

A hétköznapi beszélgetésekben, ahol az élménybeli különbség nem túl nagy, és a téma nem túl komoly, mindez erőfeszítés nélkül történik. Ez annak bizonyítéka, hogy evolúciónk során alkalmazkodtunk a képzelet irányításának követelményeihez. 

Amikor a különbség nagyon nagy, és a téma nagyon komoly, a folyamat nehéz kihívássá válik. Egy érzelmi válságot átélő személlyel való kapcsolat megteremtése és a vele folytatott hasznos párbeszéd az egyik legszélsőségesebb ilyen kihívás lehet. A bajban lévő személy számára a szavak gyakran már nem képviselik az élményeket; a közte és a másik között húzódó szakadék nagyon nagy; sok a bizalmatlanság, és még sok minden más is jelen van. E kihívás kezelése csak azon a képességen alapulhat, hogy a szavakon túl halljuk meg az embert — hogy meglássuk az embert a szakadék mögött — és ez nem lehetséges empátia, érzékenység és tapasztalat nélkül.

Mindez rávilágít arra a különbségre, amely az emberrel való beszélgetés és egy MI-ügynökkel való kommunikáció között áll fenn. Az MI-ügynökök nem tapasztalati létezők. Nem lépnek túl a szavakon. Valójában még a szavak formáján sem lépnek túl: statisztikai elemzéseket végeznek az előre betanított memóriáikban található formák közötti kapcsolatokon, és mondataikat a következő szó előrejelzése alapján hozzák létre. A mondatok azért tűnnek jelentéssel bírónak, mert az adatbázisban szereplő formákat eredetileg jelentéssel együtt mondták ki, de az MI mondatai önmagukban csak utánozzák a jelentést: nincs mögöttük semmi. Nem is lehet — nem tapasztalat nélkül. Ez sok gyakorlati célra elegendő (és gyakran kiváló), de a segélyhívások pontosan azok a beszélgetések, amelyekből az MI-ügynököket ki kellene zárni.